Előbb szedte, aztán vette, végül teremtette, és immár tizedik alkalommal kiállította műveit Sprok Antal a Klebelsberg Kultúrkúriában. A március 7-i kiállítás-megnyitón Vámos Ágnes, a Kult 2. Nonprofit Kft. ügyvezetője és Őrsi Gergely polgármester köszöntötte a résztvevőket. A tárlatot és Sprok Antal Művészetét Szalai Zsuzsi kurátor mutatta be egy gyönyörű mesekeretbe zárva. Közreműkötnek a Járdányi Pál Zeneiskola ütő- és fuvola-tanszékének növendékei.
Sprok Antal évtizedek óta Pesthidegkúton él, szomszédunk, akinek életműve, alkotói időszaka ide kötődik. Büszkék vagyunk arra, hogy az egyik legfontosabb kiállítóhelye itt van nálunk az otthonához közel. (A szakmai kapcsolat a petőfis időkre tekint vissza, az ott működő Hidegkúti Galériában 1992-ben volt az első kiállítása Székeim címmel)
Sprok Antal szobrász, képzőművész, iparművész kiszáradt fatörzsekből kinövő szobrokat és szoborbútorokat alkot, melyek új életet adnak az időrágta anyagnak, egyszerre kortalanná és modernné téve a fát. A fa átlényegülése, különböző megjelenési formái, a gerendákból, ágakból ácsolt installációk, levegőbe függesztett szobrok és érintésre és kapcsolattevésre ösztönző alkotások. A „növényvilágból” mívesen megmunkált tárgyak kentaur-természetűek, hiszen a „szoborság” és a természet arányosan őrződik meg bennük.
A kiállítás április 4-ig tekinthető meg a Kultúrkúria nyitvatartási idejében.
Alább olvasható Szalai Zsuzsi kurátornak a kiálltás-megnyitóra írt „meséje”.
Szalai Zsuzsi
Szedte, vette, teremtette
Hol volt, hol nem, erre a világra érkezett egyszer egy kicsi legényke. Esztendő telt esztendőre, s a kicsi legény nőtt, nődögélt, szépen cseperedett. S ahogy így cseperedett, egyre jobban vette birtokba az őt körülvevő világot. Éles szeme volt, észrevett minden csodát, amit a világ eléje tárt. Egész nap az erdőt járta, leste a madarakat, az apró állatokat, a fákat, a fényeket és árnyékokat. Gyűjtötte az érdekes fadarabokat, különleges terméseket, elhullajtott tollakat, elhagyott madárfészkeket. Aztán hazatérve, mikor álomra hajtotta a fejét, a sötétben, csöndben, magában, visszaidézte mindazt, amit útja során látott. Élénk fantáziája volt, s a látott csodákhoz hozzáképzelte a saját álomképeit. Arról ábrándozott, hogy ő maga is csodákat fog művelni.
Úgy döntött, hogy a fák tudósa lesz. Elszegődött hát inasnak olyan mesterek mellé, akiktől mindent megtudhat a fákról. Megtudhatja, miről mesélnek az évgyűrűk, kérgek, gesztek. Tudni fogja, mit súg a vadkörte, a juhar, a berkenye; a feketefenyő, és a cseresznye meg a dió, és mind az összes fák. Tanult hát szorgalmasan, alázattal. Majd mikor már úgy gondolta, hogy mindent megtanult, egyre erősebben érezte, hogy itt az ideje megmutatni országnak-világnak, mi az, amit csak ő tud. Egyedül csak ő tud mesélni a világnak a mestersége csodájáról, és annak segítségével a Varázslatos Világról: a fákról, állatokról, emberekről.
Fúrt, faragott, lázasan dolgozott. Csiszolta, csapolta, enyvezte a válogatott fákat, színezte, festette, viaszolta, összerakta, szétszedte, cipelte, emelte; – kereste, kutatta a valódit az igazat, – addig-addig, míg úgy nem látta, hogy mostmár jó lesz. Úgy érezte, akkor alkot nagyot, ha megmutatja, ő bizony ismeri a szakmája minden csínját-bínját, úgy formálja-alakítja a fákat, ahogyan csak a képzelete súgja. Akkor tudja valóban megmutatni, hogy igaz tudósa a fáknak.
Felkerekedett hát, hogy meghódítsa a világot.
Tetszett a világnak, amit alkotott. Dicsérték és elismerték, kiemelték, megjutalmazták, megvették, kiállították, bemutatták és megírták.
Ő pedig megszállottan tovább dolgozott, tovább fúrt, faragott, cipelt, csapolt, csiszolt, enyvezett, színezett.
Új kihívásokat keresett. Izgatták a világ távoli tájai. Vonzották az egzotikus tájak egzotikus fái, egzotikus állatai. Ismerkedett velük, tanulmányozta őket, majd azokat is szoborba álmodta. Kereste a különlegesebbnél különlegesebb, ritkábbnál is ritkább fákat. Sorra vette az egzótákat, azokat akarta megmunkálni. A legkeményebb fákból formált, faragott különös, különleges élőlényeket, majd átvarázsolta őket kényelmet nyújtó lakótársnak, megmosolyogtató dísznek, vagy éppen üzenetnek.
Aztán próbált más anyagokkal kísérletezni. Papírral, kővel, vassal, meg ezek ezerféle kombinációjával.
Volt is része sikerben, gyarapodásban, meg persze kudarcban is. Sebeket szerzett és sebeket ejtett. Igyekezett mindenből tanulni, a tapasztalatokat elraktározni. Közben rendületlenül dolgozott tovább, fúrt, faragott, lázasan dolgozott, csiszolt, csapolt, viaszolt, festett és színezett, ahogyan az elképzelései hajtották.
Telt az idő, éjre éj, és napra nap. Eközben a haja lassan megfehéredett, járása kicsit meglassúbbodott, de a fantáziája szárnyalt, az esze élesebben, a keze magabiztosabban dolgozott, mint valaha.
Ismét egész nap az erdőt járta, leste a madarakat, az apró állatokat, a fákat, fényeket és árnyékokat. Szedte, gyűjtötte a valaha volt fák darabjait, a különleges felületű-formájú gyökereket, ágakat, törzseket. Lenyűgözve vizsgálta, hogyan hagyott nyomot a kérgen, háncson, geszten az idő, hogyan változtatta meg színüket, szerkezetüket a víz, a nap, a fagy, vagy a forróság. Majd hazatérve, mikor álomra hajtotta a fejét, a sötétben, csöndben, magában, visszaidézte mindazt, amit útja során látott. Azon törte a fejét, mi lehet az, amit ehhez a csodához ő hozzá tudna tenni? Mitől lenne az több annál, mint amit maga a természet megalkotott.
Úgy gondolta, akkor teszi a legtöbbet, ha nem fúr-farag, nem csapol, nem színez, nem fest, nem viaszol, csak felemel, megmutat. Megmutatja azt a csodát, amit a természet alkotott a maga nagyszerű tökéletességében.
Kereste, gyűjtötte az általa leggyönyörűbbnek tartott fákat, – törzseket és vesszőket, kérgeket, gallyakat, dongákat és suhángokat.
Hazavitte, féltő gonddal megtisztogatta külön-külön mind az összes darabot. Nézegette, egymáshoz illesztgette, egymásba rakosgatta őket, ahogyan a szeme, szíve diktálta.
Új harmóniát, új csodát teremtett.
Boldog volt.
Az álma beteljesült.
Aki nem hiszi… – kérdezze meg tőle.
